A Félelem Suttogó Bazalt Pillérei

Olykor, mintha bazaltoszlopok nőnének ki a lelkem mélyéről. Sötétek, hidegek, és mindegyik egy-egy félelmünk suttogását visszhangozza. A félelem, hogy nem vagyunk elég jók, hogy szerethetetlenek vagyunk, hogy elbukunk, hogy elveszítünk. Ezek a pillérek nem hívatlanul érkeznek. Mi építjük őket, tégláról téglára, minden egyes negatív gondolatunkkal, minden egyes múltbeli traumánkkal, minden egyes jövőbeli aggodalmunkkal. Egyre magasabbra tornyosulnak, árnyékot vetve a szívünkre, és elrejtve előlünk a bennünk rejlő, ragyogó fényt.

Egy nap, egy kislány sétált egy ilyen bazaltpillérekkel teli völgyben, a saját félelmeinek útvesztőjében. Fázott, félt, és azt hitte, sosem talál ki innen. De aztán meglátott egy apró, törékeny virágot, amely egy bazaltpillér tövében bújt meg. A virág nem panaszkodott a hideg kövekre, a sötét árnyékra, a kietlen talajra. Egyszerűen csak élt. Növekedett, virágzott, és ontotta magából a gyönyörű illatot. A kislány rájött, hogy a félelem bazaltpillérei nem örökkévalóak. Nem kell, hogy meghatározzák az életünket. Lehet, hogy ott vannak, de mi dönthetünk úgy, hogy nem hallgatunk a suttogásukra. Dönthetünk úgy, hogy a virág példáját követve a félelem árnyékában is élünk, növekszünk, és virágzunk. Dönthetünk úgy, hogy a szeretet, a remény, és a hit fényével áttörjük a bazaltpillérek sötétségét. Mert a fény mindig ott van, még a legmélyebb árnyékban is. Csak emlékeznünk kell rá, és engednünk, hogy ragyogjon.