A Félelem Szívárványhídjának Illúziója

A félelem. Olyan, mint egy szivárványhíd, melyet messziről gyönyörűnek látunk, ragyogó színeiben elmerülünk, és elhisszük, hogy a mennyországba vezet. Csábít, hogy rálépjünk, átkeljünk rajta, megváltást találjunk a túlsó oldalon. Ám ahogy közeledünk, a színek halványulnak, a szilárdság érzete elillan, és rájövünk, hogy csupán egy illúzió. A félelem maga a híd, mely sosem vezet sehova, csupán a bizonytalanság ködébe burkol.

Évekig éltem ennek az illúzióban. Féltem a kudarctól, a visszautasítástól, a változástól. Minden egyes félelem egy-egy lépés volt a szivárványhídra, egyre távolabb a valóságtól. Azt hittem, ha elég messzire jutok, elkerülhetem a fájdalmat, a csalódást. De a híd sosem ért véget.

Egy nap, a híd közepén állva, a lábam alatt a semmi tátongott. Éreztem a szél erejét, a bizonytalanság bénító hidegségét. Ekkor értettem meg: a félelem nem véd meg a fájdalomtól, csupán eltávolít az élettől.

Leugrottam.

Nem zuhantam a mélybe. Ehelyett a földön találtam magam, éreztem a talajt a lábam alatt. Lassan felnéztem a szivárványhídra, ami lassan eloszlott a levegőben. Ott álltam, szabadon, a félelem illúziójától megszabadulva. Azóta tudom, hogy a félelem nem az ellenség, hanem egy jel. Egy jel, hogy valami fontos vár rám a másik oldalon. Nem a szivárványhíd végén, hanem itt, a valóságban.