A Félelem Szívtelen Kőfaragója

A félelem, az a szívtelen kőfaragó, aki éjjel-nappal dolgozik rajtunk. Minden apró vonás, minden mélyedés, minden szöglet, amit látunk magunkon, az ő munkája. Eleinte csak finom, alig észrevehető vésővonásokkal kezdi. A bizonytalanság apró karcolatai, a jövőtől való rettegés finom repedései. Aztán, ahogy telik az idő, a véső egyre nagyobb, a csapások egyre erőteljesebbek. A kudarcok mély árkokat vájnak, a veszteségek pedig fájdalmas lyukakat hagynak a lelkünkben.

A félelem kőfaragója nem törődik azzal, hogy mi mit szeretnénk. Ő csak azt nézi, hol van a leggyengébb pontunk, hol tud a legmélyebbre hatolni. Azt suttogja: "Nem vagy elég jó. Nem vagy elég erős. Nem vagy elég okos." És mi, akik annyira félünk a fájdalomtól, engedjük, hogy a szavai mélyen belevésődjenek a lelkünkbe.

De mi lenne, ha egy napon elkezdenénk visszavágni? Mi lenne, ha mi is felvennénk a vésőt, és elkezdenénk formálni a saját képünket? Mi lenne, ha a félelem árkai helyett a bátorság domborulatait, a veszteség lyukai helyett pedig a szeretet ragyogó kristályait faragnánk bele a szívünkbe?

Nem lesz könnyű. A félelem kőfaragója nem fogja szó nélkül hagyni. De ha kitartunk, ha napról napra, csapásról csapásra visszavágunk, akkor egy napon rájövünk, hogy a félelem nem legyőzhetetlen. Hogy mi magunk vagyunk a saját sorsunk kovácsai, a saját lelkünk szobrászai. És hogy a félelem szívtelen kőfaragójából a remény művésze válhat.