A Félelem Szodalit Pókhálója

A szodalit mély, éjszakai kékje, fehér ereivel átszőve, gyakran a racionális gondolkodás köveként ismert. Ám ma, ahogy a kezemben tartom, a félelem pókhálóját látom benne. Egy pókhálót, ami finom, szinte láthatatlan szálakból épül fel, de annál erősebben tart fogva.

Emlékszem, kiskoromban a nagymamám azt mondta, a félelem a képzelet szüleménye. Egy árnyék, ami a valóságot torzítja. Akkoriban nem értettem. A sötétben a szekrényajtó mögött leselkedő szörnyek, a viharban dörgő ég félelme nagyon is valóságosnak tűnt. Most már tudom, nagymamám miről beszélt. A félelem nem a külső körülményekben rejlik, hanem a belsőnkben. Abban a történetben, amit elmesélünk magunknak arról, hogy mi történhet, mi történhet rosszul.

A szodalit pókhálója nem az, ami megkötöz minket, hanem az, ami megmutatja, hol vagyunk foglyok. Hol tápláljuk a negatív forgatókönyveket, hol hiszünk a legrosszabb kimenetel valószínűségében. A háló nem elítél, csupán tükröt tart. Rávilágít arra, hol kell meggyógyítanunk magunkat. Hol kell lebontanunk a falakat, amiket a félelem épített körénk.

Ma, amikor a szodalitot tartom, nem a racionális gondolkodást keresem, hanem a bátorságot. A bátorságot, hogy szembenézzek a pókháló minden egyes szálával. A bátorságot, hogy elengedjem a félelmetes történeteket, és újakat írjak. Tudom, hogy a pókháló lebontása nem egy pillanat műve. Türelemre van szükség. Egy szálat lebontani egyszerre. Lélegezni. És emlékeztetni magam arra, hogy a fény mindig erősebb, mint az árnyék. A szeretet mindig erősebb, mint a félelem. És hogy a legbátrabb dolog, amit tehetünk, az az, hogy önmagunk vagyunk.