A Félelem Szürke Selyemgubója

Ma reggel, ahogy a Nap lassan átmászott a horizonton, éreztem, ahogy a félelem finom, de szívós selyemgubóként fonja be a szívemet. Nem egy konkrét dologtól való félelem volt ez, hanem a létezés maga, a jövő bizonytalansága, a változás elkerülhetetlensége által táplált, névtelen szorongás. Éreztem, ahogy a légzésem szorul, ahogy a gondolataim örvénylenek, és ahogy a testem megfeszül, mintha valamilyen láthatatlan veszély leselkedne rám.

Ekkor eszembe jutott egy régi történet, egy selyemhernyóról, aki rettegett kinyílni. Attól félt, mi vár rá a gubóján kívül, a világ ridegsége, a ragadozók, a kiszolgáltatottság. Inkább maradt volna a biztonságos, de szűk térben, örökké hernyóként. De a sors, a fejlődés törvénye, a benne rejlő potenciál végül erősebbnek bizonyult. Egy napon, amikor a Nap ereje a legerősebben sugárzott, a gubó megrepedt. És a hernyóból gyönyörű, színes szárnyú pillangó lett.

Én is ilyen gubóban vergődtem. De a félelem nem a valóság, hanem egy illúzió. A valóság a bennem rejlő erő, a képesség a változásra, a megújulásra. A félelem szürke selyme csak addig tart fogva, amíg hiszem, hogy nincs erőm átszakítani. Ma megpróbálom ezt a leckét a szívembe vésni. Ma megpróbálok emlékezni arra, hogy a gubó nem a vég, hanem a kezdet. Ma megpróbálok szárnyakat növeszteni.