A Félelem Szürke Selyemlepke Szárnya

Mindannyian ismerjük a félelmet. Ott lapul a szívünk mélyén, néha csak egy finom remegés, máskor orkánként zúdul ránk. Évekig tartottam fogva egy régi félelmet, mégpedig a változástól való rettegést. A biztonság illúziójába kapaszkodtam, abba, amit ismertem, még akkor is, ha nem volt boldogító. Aztán egy nap, egy régi barátom mesélt egy történetet. Egy szürke selyemlepke szárnyról, ami egy virágzó kert közepén reszketett. Rettegett elhagyni a megszokott ágat, félve a ragadozóktól, a vihartól, az ismeretlentől. A kertész látta a lepke félelmét, és megsajnálta. Óvatosan levette az ágról, és a tenyerébe helyezte. A lepke remegett, de a kertész csendben, szeretettel simogatta a szárnyát. "Nézz körül," suttogta, "mennyi szépség vár rád. Ne engedd, hogy a félelem megfosszon tőle." A lepke, a kertész szavai hatására, lassan kinyitotta a szárnyát. Egy pillanatra még remegett, aztán felszállt. Ahogy repült a virágok között, rájött, hogy a félelem csak egy illúzió volt, ami megakadályozta, hogy megtapasztalja a kert csodáit. Aznap este én is kinyitottam a szívem. Engedtem, hogy a változás szele átjárjon, és megláttam a lehetőségeket, amik eddig rejtve maradtak. A szürke selyemlepke szárnya emlékeztet arra, hogy a félelem csak egy szürke fátyol, ami eltakarja a ragyogást. Merjük lerázni, és repüljünk a fény felé.