A Félelem Vasrozsdás Pajzsa

A félelem. Olyan, mint egy vasrozsdás pajzs, amit magunk előtt tartunk, azt hisszük, véd minket a világ fájdalmaitól. Pedig valójában a napfénytől óv meg, a kapcsolódás melegétől, az igazi, mély élményektől.

Emlékszem, gyermekkoromban mennyire féltem a sötéttől. A szobám sarkában megbúvó árnyak szörnyetegekké változtak, és a legkisebb zaj is a közeledésüket jelezte. Egyik éjjel, mikor a félelemtől remegve bújtam a takaró alá, nagymamám leült mellém. Nem kapcsolta fel a lámpát, csak megfogta a kezem, és elmondta, hogy a sötétség nem ellenség, csupán a fény hiánya. Hogy a félelmetes árnyak a fantáziám szüleményei, és ha elég bátor vagyok, közelebbről is megnézhetem őket, és rájöhetek, hogy valójában ártalmatlan dolgok.

Másnap este, mikor ismét sötét lett, eszembe jutottak nagymamám szavai. Lassan, remegő lábakkal felkeltem, és odamentem a sarokba. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy a félelmetes szörnyeteg valójában csak a ruhásszékre akasztott kabátom. Akkor értettem meg, hogy a félelem sokszor csak egy torz tükörkép, a saját bizonytalanságaink kivetülése.

A félelem nem tűnik el teljesen, sosem fog. De megtanulhatjuk felismerni, megkérdőjelezni, és végül, ha elég bátrak vagyunk, levetni azt a nehéz, vasrozsdás pajzsot. Mert a valódi élet a védelem helyett a megnyílásban rejlik. A sebezhetőségünkben találjuk meg az erőt, hogy kapcsolódjunk, szeressünk, és valóban éljünk. Mert a fény csak akkor hatolhat be, ha ledobjuk a sötétséget árasztó félelmeink páncélját.