A Félelemből Szőtt Obszidián Álarc

Talán mindannyian hordunk egyet. Egy gondosan csiszolt, mélyfekete maszkot, melynek rideg felülete elrejti a valódi énünk reszkető arcát. Az Obszidián Álarc a félelemből születik. A félelemből, hogy nem vagyunk elég jók, hogy nem szeretnek, hogy elveszítjük mindazt, ami drága.

Emlékszem egy régi mesére, egy faluról, melyet sűrű köd borított be. A ködben rémhírek terjedtek, szörnyekről, melyek az árnyékban lesnek. Az emberek, rettegve a láthatatlantól, magas falakat emeltek maguk köré. Azonban a falak nem védték meg őket. A félelem belülről emésztette a közösséget, gyanakvást, irigységet és haragot szülve.

Egy nap egy idegen érkezett a faluba. Nem volt nála fegyver, csak egy kicsi tükör. Amikor az emberek megkérdezték, miért jött, azt felelte: "Azért, hogy megmutassam nektek a szörnyet."

Sorban odaálltak a tükör elé, remegve és kíváncsian. A tükör azonban nem mutatott szörnyet. Csak az arcukat tükrözte vissza, riadtan és félelemmel telve. Az idegen elmosolyodott. "A szörny, amitől féltek, bennetek lakozik. A félelem szüli."

Az Obszidián Álarc is ilyen. Nem véd meg minket, csak elzár a valódi kapcsolattól, a valódi boldogságtól. A félelemből szőtt maszk a legnehezebb teher, amit cipelhetünk. De van remény. Feloldhatjuk az obszidiánt, ha szembenézünk vele. Ha elfogadjuk a sebezhetőségünket, ha szeretjük a tökéletlenségünket. Mert a valódi erő nem a páncélban rejlik, hanem a szívünkben. Engedjük, hogy a fény áttörjön az obszidiánon, és megtaláljuk a valódi arcunkat. A szeretet arcát.