A Felhőatlasz Rejtett Üzenete

Vajon hány alkalommal emeljük fel a tekintetünket az égre, és hány alkalommal látunk valójában? Gyermekként még észrevettük az alakzatokat, a vitorláshajóvá változó gomolyfelhőt, a sárkányként tornyosuló cirruszt. Aztán felnőttünk, és a felhők pusztán vízpárává váltak, a látvány a háttérzaj része lett. Pedig, ha jobban figyelünk, ott van a lelkünk számára is egy üzenet.

Néha a napok is olyanok, mint a felhők. Van, amikor sűrű, ólomszürke réteg borít mindent, és úgy érezzük, sosem látjuk meg újra a fényt. Máskor áttetsző, libegő fátylak táncolnak az égen, és minden könnyednek tűnik. És van, amikor viharfelhők gyülekeznek, villámok cikáznak a távolban, és tudjuk, valaminek meg kell tisztulnia, el kell vonulnia, hogy új éggel nézhessünk szembe.

És pontosan ez a felhőatlasz rejtett üzenete: minden múlandó. A legvastagabb felhőréteg is feloszlik, a legvadabb vihar is elcsendesedik. Ahogy a Hold a jegyeket járja, és az energiák folyamatosan változnak, úgy változunk mi is, és vele együtt a körülményeink. Elfelejtjük, hogy a felhők sosem maradnak ugyanazok. Átalakulnak, lebegnek, elvonulnak. És épp ez a változékonyság az, ami felszabadító lehet.

Amikor úgy érezzük, egy sötét felhő szorításában vagyunk, emlékezzünk arra, hogy ez is csak egy fázis. Ez is elvonul. És a mögötte lévő kék ég, a tiszta tér, a fény mindig ott van. Csak hagynunk kell, hogy a felhő elvonuljon. Mert a lelkünk is egy darabja ennek az égboltnak, ahol a gondolataink, az érzéseink, a félelmeink is csupán felhők. Jönnek, mennek, de az ég, a valódi önmagunk, örökké tiszta és határtalan marad. Figyeljük ma a felhőket. Figyel