A Felhőbe Rejtett Napfény Ajándéka

Van úgy, hogy az ég szürke palástja borít be mindent, és a lélek ablakai is mintha befagynának. Egy-egy felhős napon, a mindennapok taposómalmában könnyen elfeledkezünk arról, hogy a napfény valójában sosem tűnik el, csak éppen egy fátyol mögé bújik. Ez a fátyol sokszor nem más, mint a saját bizonytalanságunk, az önmagunkba vetett hit hiánya, vagy éppen az a rejtett félelem, hogy nem vagyunk elég jók, nem érdemlünk meg többet. A Hold energiája, amely az intuíció és az érzések birodalmát uralja, gyakran sugallja, hogy a belső világunk éppoly változékony, mint az égi kísérőnk fázisai. De ahogy a telihold ereje is a sötét égbolton ragyog a legfényesebben, úgy a saját belső fényünk is a legmélyebb kétségek idején képes a legnagyobb ragyogásra.

Gondoljunk csak bele, hányszor hagytuk már, hogy egy apró felhő a napunk egén beárnyékolja a teljes tájat. Egy apró kritika, egy elmaradt dicséret, vagy egy elrontott feladat elegendő ahhoz, hogy a "nem vagyok elég" mantrája visszhangozzon a fejünkben. Pedig minden egyes ilyen pillanat egy lehetőség, hogy átlássunk a fátylon, és meglássuk, hogy a nap nem tűnt el, csupán egy pillanatra eltakarta a tekintetünket. Amikor a kétségek gyötörnek, és a bizonytalanság sötét árnyékot vet ránk, akkor jön el az ideje, hogy megálljunk, mélyen lélegezzünk, és emlékeztessük magunkat arra, hogy a belső erőnk, a saját, egyedi ragyogásunk elpusztíthatatlan. A felhők mindig elvonulnak, és a napfény mindig utat tör magának. Engedjük meg magunknak ezt az ajándékot, hogy a legszürkébb napokon is emlékezzünk: a saját ragyogásunk a legerősebb fénysugár.