A Felhők Közt Rejlő Eredeti Arc

Vajon hány alkalommal ébredünk fel úgy, hogy már eleve egy szerepbe bújunk? Hány réteget vonunk magunkra reggelente, mint megannyi védőpajzsot, mielőtt kilépnénk a világba? A mosoly, ami nem egészen őszinte, a határozott kiállás, ami a bizonytalanságot leplezi, a hallgatás, ami a kimondatlan szavak súlyától terhes. Mindegyik egy-egy maszk, amelyet az élet kihívásai, mások elvárásai vagy saját félelmeink faragtak ránk. Néha olyan mélyre temetjük az igazi énünket, hogy már magunk sem emlékszünk arra a tiszta, eredeti arcra, amely születésünkkor ragyogott.

Pedig van egy hely, mélyen belül, a lélek csöndes zugában, ahol ez az eredeti arc még mindig létezik. Nem kell keresni, nem kell megalkotni, csupán felfedezni. Egy asztrológiai analógia szerint ez az Ascendensünk (Felkelő jegyünk) mélyebb, belső lényege: nem az, ahogyan a világ lát minket, hanem az a szubtilis energia, amely a leginkább kifejez minket, mielőtt a világ formálná vagy elrejtené. Ez az a pont, ahol az Ég és a Föld találkozik bennünk, az a tiszta esszencia, amellyel a lélek először érintkezett az anyaggal.

Gondoljunk csak a gyermekekre! Ők még nem ismerik a szerepeket, az elvárásokat. Szívből nevetnek, ha vidámak, és hangosan sírnak, ha fáj nekik valami. Az érzelmeik tiszták, reakcióik őszinték. Az ő arcukon látjuk a leginkább az eredeti ragyogást. Mi történik velünk útközben? Miért felejtjük el ezt a tiszta létállapotot? A félelem, a sérülések, a beilleszkedési vágy, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy lassan elfeledjük, kik is vagyunk valójában.

De a jó hír az, hogy sosem késő visszatalálni. A meditáció, a csendben való időtöltés, az önreflexió mind-mind ablakokat nyithat