A Felhők Közt Rejlő Hajnal

Léleknaplóm ezen lapjain ma egy olyan érzésről elmélkedem, amely sokszor észrevétlenül lopakodik be életünkbe, elhomályosítva a ragyogó pillanatokat. Ez a "rá várás" – nem a reményteljes várakozás, hanem az a passzív, néma megadás, amellyel azt hisszük, a jövő majd megoldja helyettünk a jelent. Azt, hogy valaki, vagy valami külső erő majd elhárítja az akadályokat, begyógyítja a sebeket, vagy épp meghozza a várva várt felismerést. Mintha egy láthatatlan, égi forgatókönyvíró diktálná a sorsunkat, nekünk pedig csupán egy székben kellene ülve néznünk a saját életünk filmjét.

És mégis, hány alkalommal találtam magam ebben a csapdában? Azt vártam, hogy a bolygók állása kedvezőbb legyen, hogy egy jel megvilágítson, vagy hogy valaki más mondja ki helyettem a nehéz igazságokat. Aztán rájöttem, hogy ez a várakozás nem más, mint a felelősség áthárítása, egy finom menekülés az aktív teremtés elől. Mint amikor a napfelkeltét várjuk a felhős ég alatt, anélkül, hogy elindulnánk a hegyre, hogy túljussunk a ködön, és saját szemünkkel lássuk a hajnal első sugarait.

A valódi megvilágosodás, a belső átalakulás sosem jön el magától, egy külső parancsra. Nem egy égi csomagküldő szolgálat szállítja le a küszöbünkre a válaszokat. A felismerés pillanatait mi magunk hívjuk elő, amikor bátorságot gyűjtünk, hogy szembesüljünk az árnyékainkkal, amikor megmerítkezünk a csendben, és hajlandóak vagyunk meghallani saját lelkünk suttogását. Akkor bontakozik ki a valódi erőnk, amikor a passzív "rá várás" helyett aktív, teremtő energiával fordulunk a jelen felé, és mi magunk leszünk a hajnal, amely áttör a felhőkön. A fény bennünk van, mindig is ott volt, csak néha elfelejtjük fel