A Felhők Takarója, A Fény Ígérete

Léleknapló bejegyzés

Néha úgy tűnik, mintha a világ egy hatalmas, puha takaróba burkolózna, amely nem más, mint a feledés. A feledés, ami elrejti előlünk a valóság éles kontúrjait, a fájdalom hegyeit és a boldogság verőfényes völgyeit. Ez a feledés azonban nem mindig áldás. Sokszor éppen az a kísérlet, hogy elfelejtsünk valamit, ami valójában része az utunknak, válik a legnagyobb teherré. Olyan ez, mint egy vastag felhőréteg, ami nem engedi át a Nap sugarait. Azt hisszük, a sötétség a természetes állapot, pedig csak elfelejtettük, milyen is a tiszta ég.

Emlékszem egy hajnalra, amikor a köd olyan sűrű volt, hogy alig láttam a saját lábam elé. Egy ismeretlen ösvényen jártam, és a félelem lassanként belopta magát a szívembe. De aztán, ahogy egyre feljebb értem, a köd lassan felszakadozott. Először csak egy-egy fénysugár törte át, aztán a távoli hegyek körvonalai rajzolódtak ki. Végül pedig, mintha egy láthatatlan kéz elhúzta volna a függönyt, elém tárult a lélegzetelállító panoráma. A völgyek, a folyó, a végtelen égbolt – mindez ott volt végig, csak a köd rejtette el.

Ez a köd, ez a felhőzet, az a kísérlet, hogy elfeledjük a lényegi igazságokat. Elfeledni a saját erőnket, a gyógyulás képességét, a szeretet végtelen forrását. Elfeledni, hogy minden nehézség egy tanító, minden fájdalom egy üzenet. Az asztrológiában is gyakran látjuk, hogy bizonyos bolygóállások hogyan homályosíthatják el a tiszta látásmódunkat, hogyan csábíthatnak a feledésbe bizonyos leckéket. Mintha a Szaturnusz súlyos energiái próbára tennék az emlékezőképességünket, vagy a Neptunusz misztikus fátyla