A Felhők Takarója, A Várakozás Fátyla

Ma reggel a kelő Nap sugarai átszűrődtek a gyenge, opálos felhőkön. Nem volt égő, harsány fény, hanem egy szelíd, fátyolos ragyogás, ami csendben festette meg a szobám falait. Ekkor jutott eszembe a várakozás. Nem az a fajta feszült, szorongó várakozás, ami a jövő bizonytalanságával jár, hanem az a puha, befelé forduló állapot, amikor tudod, hogy valami közeleg, valami megérett, és egyszerűen csak hagynod kell, hogy megtörténjen. Mintha az élet is gyakran olyan lenne, mint ez a felhős reggel.

Mennyire próbáljuk erőltetni a dolgokat! Mennyire akarjuk sürgetni a folyamatokat, rángatni a szirmokat, hogy gyorsabban nyíljanak! Pedig a természetben sincs ilyen. Egy mag nem lesz fává egyik napról a másikra, egy folyó nem éri el azonnal a tengert. Mindennek megvan a maga ritmusa, a maga csendes érése, a maga befelé forduló munkája. Amikor a várakozás nem tétlenség, hanem éberség, amikor nem hiányt érzünk, hanem belső gazdagságot.

Valahogy úgy éreztem, mint amikor egy égi jelre várunk. Nem görcsösen kémleljük az eget, hanem nyitott szívvel figyelünk, tudva, hogy ami megmutatkozni akar, az meg fogja találni a hozzánk vezető utat. Lehet, hogy nem akkor és úgy, ahogy elképzeltük, de éppen ez a várakozás szépsége. Ahogy a Hold is csendesen kering a Föld körül, tudva, hogy eljön az ideje a teliholdnak, a fogyatkozásnak, a megújulásnak. Nincs benne kapkodás, nincs benne sürgetés, csak a létezés csendes, örök ritmusa.

Talán a legnagyobb lecke, amit megtanulhatunk, az, hogy átengedjük magunkat ennek az áramlásnak. Hogy felhagyjunk a kontroll illúziójával, és megbízzunk abban, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogy a lelkünk számára a legmegfelelőbb. Hogy engedjük a felhőket le