A Felhőkbe Írt Ígéret Szelídsége

Léleknapló bejegyzésemben ma egy olyan érzésről szeretnék veletek elmélkedni, ami mindannyiunk életében felbukkan, mégis olykor alig merünk ránézni: a várakozásról. Nem a türelmetlen, feszült várakozásról, ami a "mikor jön már el" kérdéssel szorongatja a lelket, hanem arról a mélyebb, békés elfogadásról, melyben tudjuk, hogy minden a maga idejében bontakozik ki. A természetben nincsen sietség, mégis minden megvalósul. Vajon miért gondoljuk, hogy nekünk, az emberi létünkben másként kellene élnünk?

Gyakran találkozom azzal a belső feszültséggel, ami abból fakad, hogy elvárásokat támasztunk a jövő felé, és ha azok nem azonnal vagy nem pontosan úgy teljesülnek, ahogy elképzeltük, csalódottak leszünk. Mintha elfelejtenénk, hogy az időnek, a kozmosz ritmusának megvan a maga bölcsessége. Olykor pont a várakozás ideje az, ami felkészít minket arra, ami érkezni fog. Mint a föld, mely magába zárja a magot, táplálja, óvja, mielőtt az első hajtás a fényre törne. Látod a felhőket az égen? Vándorolnak, formájukat változtatják, de sosem kérdezik, mikor érnek már oda. Egyszerűen csak vannak, és beteljesítik küldetésüket, legyen az eső vagy árnyék adása.

Engedd meg magadnak, hogy belélegezd a várakozás csendjét. Figyeld meg, ahogy a belső tájképeden átsuhannak a gondolatok, mint a felhők. Ne ragadj le egyikben sem, csak engedd, hogy átjárjon az a felismerés, hogy minden, amire vágysz, már úton van feléd. Talán nem a leggyorsabb úton, talán kerülővel, de érkezik. És ez a lassúbb, türelmesebb érkezés teszi majd igazán értékessé és mélyrehatóvá a megvalósulást. A várakozás nem üresjárat, hanem egy láthatatlan, ám annál fontosabb