A Felhőkbe Írt Térkép Suttogása

Mélyen lélegzem. A kora reggeli levegő még hűvösen csíp, de a nap már ígéretet szór az égboltra, és én érzem, ahogy minden egyes belégzéssel egy kis darabka abból a végtelen térből, amit az égbolt képvisel, belém áramlik. Ma a *határok* témája, vagy inkább azoknak az *illuzórikus jellegének* felismerése foglalkoztat. Hányszor álltunk már egy-egy láthatatlan fal előtt, melyet a saját elménk épített, vagy a társadalmi elvárások, a múltbeli sebek, a félelmek? Mintha egy térképet hordanánk magunkban, tele bejelölt útvonalakkal, melyek azt sugallják, meddig mehetünk, hol van a vég, mi az, ami elérhetetlen.

Emlékszem egy régi történetre, amit az egyik mesterem mesélt. Egy fiatal vándor járta a világot, és mindig, amikor egy hegyvonulathoz ért, mely túl magasnak tűnt, vagy egy folyóhoz, mely túl szélesnek, leült, és elmondta: „Ez a határ. Innen nincs tovább.” De volt egy öregasszony, aki a völgyben élt, és csendesen figyelte. Egy nap megkérdezte tőle: „Mit látsz a határnak, gyermekem?” A vándor a hegyekre mutatott, a folyóra, az erdő sűrűjére. Az öregasszony csak mosolygott. „Én csak a felhőket látom, melyek áthaladnak a hegyeken, és a vizet, mely átszivárog a talajon. A határ csak addig létezik, amíg hiszel benne. Addig, amíg az elmédbe rajzolod, mielőtt még megpróbálnád átlépni.”

Ez a kép azóta is velem van. A felhőkbe írt térkép, ami valójában egyetlen mozdulattal átrajzolható, ha felismerjük a bennünk rejlő erőnk erejét. Amikor a Jupiter a Bika jegyébe lépett, azt sugallta, hogy ideje a stabilitásunkat, az alapjainkat megerősíteni, de vajon ez azt jelenti, hogy bezárjuk magunkat a jól ismert határok közé? Vagy pont