A Felhőkbe Írt Törékeny Fénykép

Van úgy, hogy az emberi elme, mint egy ódon kamera, megpróbálja kimerevíteni a múlandóság pillanatait. Képeket készítünk. Egy-egy beszélgetés foszlányát, egy régi mosolyt, egy távoli táj képét rögzítjük a belső retinánkon, abban a reményben, hogy az idő vasfoga nem érheti el. Aztán jön egy szellő, egy apró változás a szív ritmusában, egy új felismerés, és a gondosan őrzött emlék megfakul, elmosódik. Mintha felhőkbe írták volna, melyeket a szél szüntelenül formál. Ezt a folyamatot hívjuk néha „ragaszkodásnak”, ami nem más, mint a valóság folytonos áramlásának elutasítása. Az elme ragaszkodik a múlt egy-egy megkövesedett formájához, elfeledve, hogy minden tapasztalat, legyen az öröm vagy fájdalom, egy folyó, mely sosem ugyanaz. Az igazi bölcsesség abban rejlik, hogy megtanuljuk elengedni ezeket a felhőkbe írt fényképeket. Engedjük, hogy a szél tovább vigye őket, mert csak így nyithatunk teret az új képeknek, a jelen pillanat frissességének. Akkor látjuk meg, hogy a múlandóság nem hiány, hanem maga az élet tánca, mely folyton új formákat ölt. Nem kell félni az elengedéstől, mert a lélek igazi lényege nem a képekben, hanem a tiszta térben rejlik, ami mindent befogad. A felhők továbbvonulnak, de az égbolt mindig ott marad, csendesen és változatlanul. Mi is ez az égbolt vagyunk.