A Felhőkön Túl Élő Remény

Vajon hányan emlékeznek arra az érzésre, amikor gyermekként a szivárványt nézték, és szilárdan hittek abban, hogy a végén aranyat találnak? Egy naiv, mégis tiszta remény, amely szívünk mélyén élt, mielőtt a világ cynizmusa elkezdi szétrombolni. Ma, mikor a Mars energiája éppen a Halak ködös, álmodozó vizein jár, sokan érezhetik, hogy a cselekvés ereje elillan, és egyfajta tehetetlenség telepszik rájuk. Mintha a hajó orra lefelé mutatna, és a szélvitorlák petyhüdten lógnának. De mi van, ha éppen ez a pillanat az, amikor igazán megértjük a remény valódi természetét?

A remény nem egy külső körülményhez kötött, könnyen elillanó délibáb. Nem függ a pénztől, a sikertől, vagy attól, hogy éppen süt-e a nap. A remény egy belső láng, amely akkor is ég, ha a vihar tombol. Egy láthatatlan gyökérzet, amely táplálékot talál a legkeményebb sziklák repedéseiben is. Emlékszem egy régi történetre, ahol egy utazó eltévedt a sivatagban. Napokig bolyongott, a teste kimerült, a torka kiszáradt. De valahányszor a homokvihar eltakarja a napot, és az árnyak meghosszabbodtak, ő nem a végre gondolt, hanem arra a forrásra, amelyet gyerekként olvasott egy mesében. Nem látta, nem tudta, hol van, de érezte, hogy létezik. Ez a belső, makacs tudás hajtja őt tovább.

A remény tehát nem egy ígéret arra, hogy minden rendben lesz. A remény az a belső bizonyosság, hogy minden rendben *lehet*, és hogy te magad is képes vagy hozzájárulni ehhez a rendhez. Amikor a sötétség a legsűrűbb, a remény a legapróbb csillám is elegendő ahhoz, hogy utat mutasson. Ne feledjük, hogy a Halak Mars energiája éppen arra hív bennünket, hogy álmodjunk, hogy engedjük el a korlátokat, és lássuk meg