A Felhőkön Túl Élő Távolság

Ismerős az érzés, amikor valaki közel áll hozzád, mégis érzed, hogy van köztetek egy láthatatlan, áthidalhatatlan távolság? Nem a fizikai térre gondolok, hanem egy finomabb, lelki dimenzióra, ahol a szavak már nem érnek el, és a tekintetek sem tükröznek vissza mindent. Mintha a lelketek két külön felhőn lebegne, időnként keresztezve egymás útját, de sosem olvadva egybe teljesen. Ez a távolság nem mindig egyenlő az elidegenedéssel vagy a meg nem értéssel. Sőt, sokszor a legmélyebb kötelékekben is ott pulzál, mint egy csendes felismerés: mindannyian külön utat járunk, még akkor is, ha együtt utazunk.

Gondoljunk csak a Holdra és a Földre. Örökké együtt keringenek, hatással vannak egymásra, mégis mindig ott a közöttük lévő űr, ami elengedhetetlen a saját identitásukhoz. Hasonlóképpen, a legintimebb emberi kapcsolatokban is szükség van erre a belső térre, erre a „felhőkön túli távolságra”. Ez a távolság nem választ el, hanem megóv. Megóvja a lélek eredetiségét, a belső szentélyt, ahova csak mi magunk léphetünk be. Lehet, hogy félünk ettől a távolságtól, mert a magányt vagy a hiányt vetíti elénk. Pedig valójában ez az, ami lehetővé teszi a valódi találkozást, anélkül, hogy feloldódnánk a másikban. Ez ad teret a saját növekedésünknek, a felismeréseinknek, és végül is ez teszi lehetővé, hogy önazonos lényként kapcsolódjunk másokhoz. A Hold sem válná a Föld részévé, attól, hogy közel kering hozzá. Marad önmaga, és éppen ezért tudja betölteni a szerepét, és ragyogásával megvilágítani az éjszakát. Talán az igazi szeretet abban rejlik, hogy képesek vagyunk megélni ezt a távolságot anélkül, hogy elveszítenénk a kapcsolatot, tudva, hogy a lelkek, ha néha külön felhőkön is járnak, mégis ugyanazon az égen ragyognak.