A Felismerés Kobaltkék Pillanata

Ma reggel, a Nap épphogy áttört a ködön, furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha egy régi, poros dobozt nyitottam volna ki a lelkem padlásán. A dobozban emlékek, elszalasztott lehetőségek és kimondatlan szavak hevertek. Először szomorúság fogott el, de aztán – mint egy hirtelen villanás – megértettem. Nem a múlton kell keseregnem, hanem hálát adnom azért, hogy elvezetett idáig.

A felismerés kobaltkék pillanata volt ez. Rájöttem, hogy a tökéletlenségem tesz engem azzá, aki vagyok. A hibák, a tévedések, a botlások mind-mind tanítottak valamit. Formáltak, csiszoltak, mint a tenger a kagylót. Nem kell félnem a hibáktól, hiszen azok a fejlődés lehetőségét hordozzák magukban. A jövő pedig tiszta lap, készen arra, hogy új színekkel fessük tele. A lényeg, hogy a színek mi legyünk, a mi igazságunk, a mi egyedi, megismételhetetlen árnyalataink. Mert az élet nem más, mint egy nagy, színes festmény, aminek minden egyes ecsetvonása számít.