A Feloldozó Felejtés Gyengéd Ölelése

Van, hogy a lélek olyan terheket cipel, melyeknek már nincs helye az életedben. Régi sérelmek, el nem engedett fájdalmak, meg nem bocsátott tettek, melyeknek árnyéka ránk vetül a múlton át. Azt hisszük, emlékeznünk kell rájuk, sőt, hordoznunk kell őket, mintha a felejtés árulás lenne. Pedig néha a leggyengédebb, legfelszabadítóbb cselekedet éppen az, ha hagyjuk, hogy a múló idő, mint egy láthatatlan folyó, elvigye mindazt, aminek már nincs miért maradnia.

Gondoljunk csak a természetre. Egy kidőlt fa gyökerei még sokáig a földben maradnak, de a törzse lassan szétporlad, táplálva az új életet. A felhők elvonulnak az égről, és nem marad utánuk semmi más, csak a tiszta kék. Mi, emberek, hajlamosak vagyunk ragaszkodni a múlthoz, mint egy elhervadt virághoz, remélve, hogy visszanyeri régi szépségét. De a virág célja az volt, hogy gyönyörködtessen, majd átadja helyét az új bimbónak.

A felejtés nem mindig a gyengeség jele. Néha épp ellenkezőleg, a tudatos döntés, hogy elengedjük azt, ami már nem szolgál minket, mély bölcsességről tanúskodik. Képzeld el, hogy a szíved egy kincsesláda. Ha tele van régi, törött tárgyakkal, nem marad hely az új, csodálatos kincseknek. Hagyd, hogy a Lélek nagytakarítást végezzen, és porolja le azokat az emlékeket, amelyek már csak súlyt jelentenek. Engedd el a bűntudatot, a haragot, a szégyent, melyek láncként tartanak fogva.

Ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem gondolsz a múltra, hanem azt, hogy a jövőre nézel, felszabadultan, megkönnyebbülten. A bolygók is folyamatosan mozgásban vannak, előre haladva a kozmikus táncban. Ha egy bolygó megállna, felborulna az univerzum