A Felszínesség Opál Szilánkjai

Hajlamosak vagyunk ítélni. Gyorsan, felületesen. Mint amikor egy opál szilánk csillogását látjuk meg, de a kő mélyén rejlő tüzet, a benne lakozó szivárványt nem vesszük észre. Pedig minden ember egy opál, tele rejtett színekkel, történetekkel, fájdalmakkal és örömökkel.

Emlékszem, egy idős nénire a buszon. Mogorva arccal ült, és szinte fagyos pillantásokat vetett mindenkire. Rögtön elkönyveltem magamban, mint egy zsémbes, életunt embert. Ám amikor leszálláskor elejtette a botját, és én segítettem neki felvenni, megköszönte. A hangja mély volt, de a szemében egy pillanatra megláttam a gyermeki csillogást. Akkor értettem meg, hogy a morcosság csupán páncél, ami egy régmúlt fájdalmat takar.

Azóta igyekszem emlékezni erre, mielőtt ítélkezem. Emlékeztetnem magam, hogy mindenki harcol a maga démonaival, viseli a maga terhét. Az igazi bölcsesség nem a felszínt kapargatja, hanem a mélybe tekint, és megpróbálja megérteni a másik ember valódi valóját. Mert a felszínesség csak opál szilánkokat lát, a szeretet viszont az egész, ragyogó követ.