A Feltétel Nélküli Öröm Virágba Borulása

Ma reggel egy különös gondolat ébredt bennem, mint egy finom, harmatcseppes pókfonal. A feltétel nélküli örömről szólt. Nem arról az örömről, ami egy elért cél, egy megvásárolt tárgy vagy egy dicsérő szó nyomán támad. Nem arról, ami múlandó, mint egy nyári zápor, s utána szürkeség marad. Hanem arról a mélyről fakadó, alapvető ragyogásról, ami a létünk lényege, egy soha el nem apadó forrás. Sokszor keressük a boldogságot, az örömöt külső forrásokban, megfeledkezve arról, hogy az valójában bennünk él, egy szunnyadó magként, ami csak arra vár, hogy öntözzük.

Hosszú ideig én is abban a hitben éltem, hogy az öröm egy jutalom, amit ki kell érdemelni. Addig dolgoztam, addig igyekeztem, míg rá nem jöttem, hogy ez a hajsza kimerítő és sosem ér véget. Ahogy a Nap is minden reggel feltételek nélkül emelkedik fel, megvilágítva a világot, úgy a mi belső örömünk is képes ragyogni, függetlenül a külső körülményektől. Ehhez azonban le kell hántanunk magunkról a „ha... akkor...” rétegeit. Ha ez meglesz, akkor leszek boldog. Ha elérem ezt, akkor érezhetem az örömöt. Ezek a feltételek börtönbe zárják a lelkünket.

A feltétel nélküli öröm egyfajta ártatlanság, egy nyitottság a pillanat szépségeire. Egy gyermek önfeledt nevetése, a hajnali harmat csillogása a pókfonálon, egy váratlan kedves szó – mind-mind olyan apróságok, melyek képesek felébreszteni ezt a belső fényt. Nem kell hozzá semmi különös, csak a figyelmünk és a szándékunk, hogy megengedjük magunknak ezt az állapotot.

Amikor elkezdem öntözni ezt a belső magot a hálával, a szeretettel, a belső csenddel, akkor az előbb-utóbb virágba borul. Lehet, hogy eleinte csak apró rügyek jelennek meg, de idővel