A Fényes Kő Poros Visszatükröződése

Vajon hány alkalommal éreztem már, hogy a tükörbe nézve egy idegen tekint vissza rám? Nem az arcvonások, nem az idő múlása a zavaró, hanem az a homályos érzés, hogy elvesztettem valami lényegit. Mintha a bennem lakozó fényes kő, az egyedi ragyogás, amit a születésemkor kaptam, beborult volna a mindennapok porával. A kő ott van, tudom, a szívem mélyén, de a felülete olyan vastagon szennyezett a megfelelési kényszerrel, a mások elvárásainak súlyával, a saját hibáim önmarcangoló emlékével, hogy alig látom át rajta a bennem élő isteni szikrát.

Emlékszem egy régi, poros tükörre a nagymamám padlásán. Évekig állt ott, sárgás réteggel bevonva, és ha az ember belenézett, csak egy elmosódott, fakó képet látott. Aztán egy nap, valamilyen belső indíttatásra, fogtam egy rongyot és elkezdtem tisztítani. Először csak a port mostam le, majd jött a makacsabb réteg, ami mintha ráégett volna az üvegre. Hosszú percekig súroltam, és lassan, nagyon lassan, elkezdett feltárulni mögötte az eredeti, tiszta felület. És akkor, amikor újra belenéztem, a saját arcom is élesebbé, tisztábbá vált. Mintha a tükör megtisztulásával a saját látásom is kitisztult volna.

Ez a történet a lelkünk tükre. Mindannyian hordozunk magunkban egy ilyen fényes követ, egy belső reflektort, ami eredeti, tiszta önvalónkat hivatott visszatükrözni. De a mindennapok, a félelmek, a társadalmi nyomás, a beteljesületlen vágyak rétegeket rakhatnak rá. És ahogy a padláson lévő tükör sem tisztult meg magától, úgy a lelkünk sem fogja lerázni magáról ezeket a rétegeket. Szükségünk van arra a belső késztetésre, arra a cselekvésre, ami elindítja a tisztulási folyamatot. Lehet ez egy mély meditáció, egy őszinte beszélgetés, egy b