A Figyelem Elillanó Illata

Olykor, mint a frissen főtt teafű illata a szélben, elillan a figyelem. Nem marad belőle más, csak egy halvány emlék, egy sejtelem, hogy valami fontos éppen elkerülte a tudatunkat. Annyira belemerülünk a saját gondolatainkba, a napi teendők végtelen sorába, hogy a jelen pillanat gyöngyszemeit nem vesszük észre.

Pedig a Figyelem az az aranyfonal, ami összeköti a belső világunkat a külsővel. Amikor igazán figyelünk, akkor nemcsak látjuk a másik embert, hanem érezzük a rezdüléseit, meghalljuk a kimondatlan szavakat. Amikor a természetre figyelünk, akkor nemcsak a fák zöldjét látjuk, hanem a szél susogását, a madarak énekét, a föld illatát is magunkba szívjuk.

Emlékszem, egyszer egy idős kertész azt mondta nekem: "A virágok is akkor nyílnak a legszebben, ha figyelemmel gondozzuk őket. Nem elég meglocsolni, meg kell éreznünk a szükségleteiket." Talán ez az, ami az élet minden területére igaz. Ha igazán szeretnénk megérteni önmagunkat, a másikat, a világot, akkor először meg kell tanulnunk figyelni. Nem ítélkezve, nem tervezgetve, hanem csak egyszerűen létezve a jelenben. Hagyni, hogy a Figyelem illata betöltse a lelkünket.