A Figyelem Jade Labirintusa

Elveszettnek éreztem magam. Nem a térben, hanem az időben, a gondolatok sűrűjében. Mint egy Jade labirintusban bolyongó lélek, minden sarok után újabb, bonyolultabb útvesztőkbe botlottam. A figyelmem szilánkokra tört, a múlt árnyai és a jövő ködfátylai közé szóródott. Nem voltam jelen.

Egy öregember ült a labirintus közepén, törökülésben. Ruhája a jade színében játszott. Szemeiben az évszázadok bölcsessége tükröződött. Megkérdeztem tőle, hogyan találhatok ki ebből a zavaros helyből. Azt felelte: "A kijárat benned van, nem rajzolódik ki a kövek között. A figyelmed az iránytűd, de előbb le kell csendesítened a benned tomboló vihart."

Megértettem. A megoldás nem kívül keresendő, hanem belül. Elkezdtem lassítani a lélegzetemet, fókuszálni a testemre. Éreztem a talajt a lábam alatt, a levegőt a tüdőmben. Minden egyes apró érzékszervi benyomás egy-egy fénysugár volt a sötétben. Ahogy a figyelmem a jelen pillanatra irányult, a labirintus falai halványulni kezdtek. A káosz helyét nyugalom váltotta fel.

Rájöttem, hogy a figyelmet nem birtokolni kell, hanem irányítani. Nem a múltat vagy a jövőt kell fürkésznem, hanem a mostot. A jelen pillanat az egyetlen valóság, és a figyelem a kulcs, ami kinyitja a kapuit. Így találtam rá a kijáratra, nem a kövek között, hanem a saját szívemben.