A Gondolatok Óceánjának Korallzátonyai

Néha elmerülök a gondolataim óceánjában, és azt hiszem, ismerem a mélységeit. Aztán hirtelen zátonyra futok. Éles, színes korallokba ütközöm, melyek éppolyan szépek, mint amilyen fájdalmasak. Ezek a korallok a rögeszméim, a makacs ragaszkodásaim olyan elképzelésekhez, amik már nem szolgálnak.

Egy régi sérelem emléke, egy rég elhangzott szó, egy tévesen értelmezett pillantás… mind ott rejtőznek a mélyben, és várják, hogy a figyelmem viharja felszínre hozza őket. Próbálom elkerülni, elnyomni a fájdalmat, de a korallzátony türelmesen vár. Addig fogja tépni a lelkem hajóját, míg végül kénytelen leszek szembenézni vele.

Mert a korall nem ellenség. Igazából útjelző. Azt mutatja meg, hol kell gyógyulnom, hol kell elengednem. Ahol még van dolgom önmagammal. A korallzátonyok nem a pusztulás helyei, hanem a mélytengeri kertjeim, ahol a lélek megtisztulhat, és új gyökeret ereszthet. Ahogy a víz csiszolja a korallt, a fájdalom csiszolja a szívemet. Lassan, de biztosan, egyre szebbé.