A Gondviselés Mézszínű Fénycsíkja

Néha, amikor a káosz szürke köde ellep mindent, amikor a teendők súlya bénítóan nehezedik a vállamra, hajlamos vagyok elfelejteni a Gondviselést. Elfelejtem, hogy valami, valaki figyel ránk, még akkor is, amikor úgy érezzük, teljesen egyedül navigálunk az élet viharos tengerén. Mintha a radar elromlott volna, s vakon sodródnánk a végtelen ismeretlen felé.

És akkor hirtelen, a semmiből felbukkan egy mézszínű fénycsík. Egy apró, jelentéktelennek tűnő esemény. Egy kedves szó egy idegentől, egy váratlan telefonhívás, egy tökéletes időben érkező segítség. Valami, ami emlékeztet: nem vagyok egyedül. Valami, ami felvillantja a reményt, mintha egy apró égi üzenet lenne, azt súgva: "Bízz, minden rendben lesz."

Ez a fénycsík lehet a véletlen műve. Lehet a sors játéka. De én hiszem, hogy több annál. Hiszem, hogy a Gondviselés láthatatlan ujjai irányítják a szálakat, s a legváratlanabb pillanatokban küldenek jeleket, megerősítve, hogy a szeretet, a gondoskodás ott van, csak néha elfelejtünk a megfelelő helyre nézni. Ezért emlékeztetem magam, még a legsötétebb pillanatokban is, hogy keressem a mézszínű fénycsíkot, mert tudom, hogy valahol ott van, várva, hogy rátaláljak.