A Gyanakvás Obszidián Szilánkjai

Éjszaka volt, a telihold ezüst leplet borított a kertre. Egy árnyékot láttam suhanni a rózsabokrok között. Rögtön a gyanakvás mérge kezdett forrni bennem. Ki lehet az? Mit akarhat? Talán be akar törni? Talán valaki ártani akar nekem? Ahelyett, hogy belélegeztem volna a holdfény hűvös nyugalmát, a paranoia szúrós tövisei kezdtek sebezni. Órákig forgolódtam, míg végül hajnal hasadt. Kiléptem a kertbe, hogy szembesüljek a valósággal. És mit találtam? Egy kóbor macskát, aki a rózsák alatt keresett menedéket a hideg elől.

Milyen gyakran tesszük ezt? Milyen gyakran engedjük, hogy a gyanakvás megmérgezze a szívünket, mielőtt megismernénk a valóságot? Hány kapcsolatot, mennyi lehetőséget rontunk el a feltételezéseinkkel? A gyanakvás obsidián szilánkjai – élesek, sötétek és fájdalmasak. Megvakítanak, eltorzítják a látásunkat, és elválasztanak a szeretet és a bizalom melegétől. Tanuljunk meg először mély lélegzetet venni, megfigyelni, nyitott szívvel közeledni, mielőtt ítéletet mondunk. Mert a legtöbb árnyék csupán egy szelíd lélek, aki menedékre vágyik.