A Gyász Lila Akácvirágai

A gyász nem sötétség, nem fekete lyuk, ami magába szippant. Én, aki annyit kutattam a lélek titkait, ezt csak most kezdem igazán érteni. Inkább egy lila akácfa virágzása. Mély, fájdalmas illat, ami betölti a tavaszi levegőt. Egy emlék, ami nem múlik el, hanem átalakul.

Évekkel ezelőtt elvesztettem valakit, aki nagyon közel állt hozzám. Akkor azt hittem, a világ vége. A fájdalom elviselhetetlen volt, és nem láttam kiutat belőle. De aztán, ahogy teltek a hónapok, rájöttem, hogy a hiánya nem pusztán űr, hanem egyfajta jelenlét is. Ott van a reggeli napfényben, abban a dalban, amit annyira szeretett, a virágokban, amiket mindig hozott nekem.

A gyász nem arról szól, hogy elfelejtünk, hanem arról, hogy megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Ez nem gyengeség, hanem erő. A szeretet nem hal meg, csak átalakul. Egy lila akácfa virágzása, emlékeztetőül arra, hogy a szépség és a fájdalom kéz a kézben járnak, és hogy az élet örök körforgásban van. És néha, a gyász lila ködfátylán átpillantva, meglátjuk azt a szeretetet, ami sosem múlik el.