A Gyémántporba Veszett Igazság

Léleknaplóm új lapjain ma az emberi hibákról, pontosabban a tévedés erejéről elmélkedem. Mennyire félünk attól, hogy rossz úton járunk, hogy hibázunk, hogy tévedünk! Mintha a tökéletesség lenne az egyetlen járható ösvény, pedig pont a tökéletlenségünk tesz minket azzá, akik vagyunk. Emlékszem egy régi mondásra: „A hibák a lélek gyémántporai, melyek csiszolják a tudatot.” Hányszor kerestem az utat a sötétben, a bizonytalanság labirintusában, és hányszor éreztem, hogy rossz irányba tartok! Pedig minden egyes rossz döntés, minden elbotlás, egy apró csillámot szórt a lelkem útjára. Ezek a csillámok, ezek a „gyémántporok” mutatták meg, hol nem kell tovább mennem, és hol van az igazi tanulság. Az univerzum nem vár el tőlünk tökéletességet, csak őszinteséget, és a hajlandóságot, hogy tanuljunk. Főleg most, a retrográd Merkúr időszakában érzem ezt erősen: a külső világ is mintha visszahúzna, újra átgondolásra késztet. Nem hibázni a lélek tagadása. Engedjük meg magunknak a tévedés luxusát, mert abban rejlik a fejlődés, a megértés, és végső soron az önmagunkhoz való visszatérés igazi ereje. Ne meneküljünk a tévedéseink elől, hanem öleljük át őket, mint értékes tanítóinkat. Hiszen ők azok, akikből végül kibontakozik az igazság tiszta, ragyogó fénye, mint a durva kőből csiszolt gyémánt.