A Gyengédség Rózsakvarc Örökkévalósága

Léleknaplóm, ma a gyengédség suttogása ébresztett. Nem az erőszakos, harsány érzelmeké, hanem azé a finom, láthatatlan erőé, ami minden élőlényben ott rejtőzik, mint egy csiszolatlan rózsakvarc, mely csak arra vár, hogy rátaláljunk és hagyjuk ragyogni. Oly sokszor hajszoljuk a nagy dolgokat, a hangos sikereket, a látványos változásokat, és közben elfelejtjük, hogy a legmélyebb átalakulások, a legigazibb gyógyulások éppen a gyengédség apró, mégis mindent átható érintésében rejlenek.

A gyengédség nem gyengeség. Sőt, épp ellenkezőleg, a legnagyobb erő mutatkozik meg abban, ha képesek vagyunk lágyan megérinteni a saját sebeinket, gyengéden bánni a belső gyermekünkkel, és ugyanilyen szeretettel fordulni mások felé, még akkor is, ha a világ ridegnek és könyörtelennek tűnik. Gondoljunk csak arra, ahogy egy anya óvja újszülöttjét, vagy ahogy a tavaszi nap első, félénk sugarai cirógatják a földet. Abban a gyengédségben nincs ítélet, nincs elvárás, csak tiszta, feltétel nélküli elfogadás.

Sokszor a lelkünk a leginkább gyengéd érintésre szomjazik, különösen akkor, amikor tele van sebekkel, csalódásokkal, vagy éppen az önvád nehéz terhével. A gyengédség az az isteni balzsam, ami képes begyógyítani a legmélyebb repedéseket is. Engedjük meg magunknak, hogy megéljük, és megengedjük magunknak, hogy megkapjuk. Ne féljünk attól, hogy sebezhetőnek tűnünk, mert éppen ebben a sebezhetőségben rejlik a legerősebb kapcsolódás lehetősége. Amikor gyengédek vagyunk önmagunkhoz, azzal engedélyt adunk a világnak, hogy az is gyengéd legyen hozzánk. És abban a pillanatban, amikor gyengédséggel fordulunk másokhoz, egy apró darabka örökkévalóságot ajándékozunk nekik,