A Gyökértelen Jelen Suttogása

Van, amikor az idő szálai olyannyira lazulnak, hogy a múlt árnyai és a jövő ígéretei egyaránt elmosódnak. Egy ilyen pillanatban találom magam gyakran, mikor a Léleknek nincs hová kapaszkodnia, csak a gyökértelen jelen ringatásában ringatózik. Ez nem a mindfulness tudatos, földelt állapota, hanem inkább egyfajta kozmikus amnézia, ahol a "ki vagyok" kérdésre adott válasz csupán egy finom, épphogy érzékelhető rezdülés. Mintha az univerzum egy óriási levegővételnyi szünetet tartana, és mi mindannyian a belélegzett levegő részecskéi lennénk, lebegve súlytalanul a semmi és a minden között.

Ebben az állapotban az emberi drámák távolinak tűnnek, a tegnapi sérelmek porszereggé válnak, a holnapi aggodalmak pedig még meg sem születtek. Csak a tiszta létezés marad, egy olyan mező, ahol a gondolatok olyanok, mint a felhők az égen: feltűnnek, áthaladnak, majd eltűnnek, anélkül, hogy nyomot hagynának a Lélek kristálytiszta felszínén. Néha megijed az ember ettől a gyökértelenségtől, a kapaszkodók hiányától. Azt gondolja, elvész, ha nincs múlt, amihez visszatekinthet, és nincs jövő, ami felé haladhat. De a csillagok ősi bölcsessége, a Kozmosz suttogása azt üzeni: éppen ebben az űrben rejlik a legnagyobb szabadság. Amikor elengedünk minden narratívát, minden szerepet, minden identitást, akkor érintkezünk a legtisztább énünkkel, azzal a szikrával, amely az örökkévalóság része.

A gyökértelen jelen nem üresség, hanem végtelen potenciál. Egy fehér lap, amelyre még semmi nem íródott. Egy olyan tér, ahol a teremtés csendes moraja hallható, a még meg nem nyilvánult valóság finom rezgései. Ilyenkor érezni, hogy a Lélek a Hold ciklusaitól, a Mars energiájától, a Jupiter bőkezűségétől függetlenül, mélyen belül mégis