A Gyökértelen Vágyak Vándorútja

Léleknaplóm sorai ma a gyökértelenség egy mélyebb rétegét boncolgatják. Nem arról a fajta elszakadásról beszélek, amikor a szél hoz-visz bennünket, hanem arról a finom, szinte észrevehetetlen hiányról, amely a vágyainkban is megmutatkozik. Mintha a legféltettebb álmaink, a szívünk legmélyén rejlő törekvések is lebegnének, gyökerek nélkül, a semmiben. Keresünk valamit, hajszolunk, kapaszkodunk, de a beteljesedés után is gyakran egy üres tér marad, egy halk sóhaj, ami azt súgja: "Ez sem az."

Minden vágy egy szál, ami a szívünkből indul. Ha ez a szál nem kapaszkodik bele egy mélyebb igazságba, egy valódi önvalóba, akkor hiába húzza a világ felé, sosem találja meg a helyét. A gyökértelen vágyak olyanok, mint a vándorló felhők az égen – gyönyörűek, alakjuk folyton változik, de sosem érik el a földet, sosem öntöznek meg egy szomjas rögöt. Mi történik, ha egy ember életét ilyen felhő-vágyak vezérlik? Folyamatosan keresi az újat, a mást, a következő élményt, a pillanatnyi beteljesülést, de a lelke mélyén egy örökös, szomjas üresség tátong.

Néha azt hisszük, a külső körülmények, a tárgyak, a kapcsolatok adhatnak gyökeret. De a gyökértelenség érzése belülről fakad. Amikor nem ismerjük fel a saját isteni esszenciánkat, a belső forrást, ami táplálhatna mindent, akkor a vágyaink is elveszítik a talajt a lábuk alól. Emlékszem egy régi mondásra, miszerint az ég és a föld találkozásánál születik meg az ember. A vágyaink is akkor válnak igazán gyümölcsözővé, ha képesek vagyunk összehangolni a földi, anyagi törekvéseinket a spirituális, égi elhivatottságunkkal.

Ne féljünk leásni mélyre, a lelkünk leg