A Gyökértelen Vágyak Vándorútja

Mély levegőt veszek, és érzem, ahogy a tavaszi szél simogatja az arcomat. A földből szálló illatok, a rügyező fák ígérete... valahogy minden évben ez az időszak hívja fel a figyelmemet azokra a vágyakra, amelyek gyökér nélkül sodródnak a lelkemben. Ismeritek ezt az érzést? Amikor hirtelen fellángol egy gondolat, egy impulzus, egy "bárcsak..." – és mielőtt elmélyednénk benne, már tovább is repült, mint egy elszabadult léggömb.

Emlékszem egy régi, bölcs asszonyra, akivel még gyermekkoromban találkoztam egy eldugott erdei ösvényen. Szemei olyan mélyek voltak, mint egy évezredes forrás, és a kezei a földdel együtt öregedtek. Azt mondta nekem: "Kislányom, a vágyak olyanok, mint a magvak. Vannak, amelyek elrepülnek a széllel, és soha nem találnak termőtalajra. Ezek a gyökértelen vágyak. De vannak olyanok is, amelyek mélyen beléd hullnak, és ha táplálod őket, gyökereket eresztenek, és fává növekednek." Akkor még nem értettem teljesen, de most, ennyi év távlatából egyre tisztábban látom, mire is gondolt.

Miért van, hogy oly sokszor hajszoljuk azokat a vágyakat, amelyek sosem eresztnek gyökeret? Talán mert félünk attól, hogy elköteleződjünk valami mellett. Félünk a felelősségtől, a munkától, amit egy gyökeret eresztő álom megvalósítása igényel. Könnyebb elkapni a pillanatnyi lelkesedést, és továbbállni, amikor az első nehézség felüti a fejét. Mint egy szaturnuszi lecke, ami újra és újra visszatér: nem a gyors siker a lényeg, hanem a kitartás, a mélység, a türelem.

Gondoljunk csak a Hold vándorlására az égen. Milyen kecsesen halad, mégis, minden fázisában más és más energiát hordoz. Néha tele van, fénylő és hívogató, máskor pedig rejt