A Hagyás Fényes Porfelhője

Mélyen lélegzem. A levegő hideg, mégis melenget valami ismeretlen, belső tüzet. Ma reggel egy furcsa érzés ébresztett: a hagyás szelíd, mégis elementáris ereje. Nem az elengedésé, ami gyakran valami fájdalmas szétszakadást jelent, hanem a hagyásé, ami egy finomabb, lágyabb mozdulat. Olyan, mint amikor a szél magával viszi a fákról lehullott leveleket, anélkül, hogy a fának el kellene engednie azokat. Egyszerűen csak… hagyja.

Milyen sokszor kapaszkodunk dolgokba, emberekbe, elképzelésekbe, mintha a létezésünk múlna rajtuk! Mintha attól lennénk egészek, ha minden darab a helyén marad, ha minden szál feszesen tart. Pedig az élet egy örökös áramlás, egy szakadatlan változás. És mi, emberek, a legtöbbször ezen áramlás ellen úszunk. Ragaszkodunk a tegnaphoz, a megszokotthoz, a biztonság illúziójához. Pedig a legmélyebb bölcsesség talán éppen abban rejlik, hogy hagyjuk a dolgokat lenni.

Nem kell mindent irányítani, nem kell mindent megérteni, és nem kell mindenre azonnali megoldást találni. Van egy pont, ahol a küzdelem értelmetlenné válik, és a legerősebb cselekedet a passzivitás lesz. De nem az a passzivitás, ami a tétlenségből, a félelemből fakad, hanem az, ami a mély bizalomból születik. A bizalomból abban, hogy a dolgok a maguk útján haladnak, hogy a láthatatlan erők működnek, és hogy a Kozmosz ritmusa mindig a legmegfelelőbb.

Amikor hagyjuk, hogy valami elmenjen, egy régi gondolat, egy elavult minta, egy már nem szolgáló kapcsolat, akkor nem veszítünk el semmit. Ellenkezőleg! Teret teremtünk. A teret betöltheti valami új, valami friss, valami, ami sokkal inkább rezonál a valódi énünkkel. Ezt a teret a csillagok pora tölti be, a suttogó szél hozza el az új kezdetek