A Hagyaték Német Hídja

Sokszor hisszük, hogy a múltunk egy egyenes vonal, ami magától értetődő módon vezet minket a jelenbe. Pedig a múltunk sokkal inkább egy láthatatlan folyó, melynek vize olykor zavaros, olykor kristálytiszta, és melynek partjait számtalan híd köti össze. Ezek a hidak nem mindig láthatók, nem mindig érzékelhetők, és nem is mindig épültek a mi akaratunkból. Van, amikor örökül kapjuk őket, mint egy régi családi receptet, vagy egy elfeledett dalt.

Ilyen volt számomra a „hagyaték német hídja”. Sokáig nem értettem, miért vonz annyira a német nyelv, a német kultúra, annak ellenére, hogy semmi közvetlen kapcsolatom nem volt vele. Gyerekkoromban a nagyszüleim néha suttogtak egymás között németül, ha valamit el akartak rejteni a gyerekek elől. Azt hittem, ez csak egy játék, egy titkos nyelv, ami az ő generációjuk sajátja. Később, felnőttként, egyre erősebb késztetést éreztem, hogy megtanuljam a nyelvet, hogy elmerüljek a történelemben, abban a bonyolult, rétegzett múltban, ami a két világháború árnyékában is a fejlődés, a mélység és a filozófia hazája volt. Mintha egy láthatatlan erő húzott volna valahová, egy hívás, amit nem tudtam megmagyarázni.

Egy ősrégi, elfeledett asztrológiai képlet – melyet egy véletlen találkozás során kapott feljegyzés oldott meg – fedte fel a titkot: egyik felmenőm, egy nagyszülőm nagyszülője valóban német származású volt. Nem volt soha szó róla, a háború utáni időszakban talán elfeledték, elhallgatták, beolvadtak, hogy ne hordozzák a stigmát. De a génjeimben, a lelkemben ott maradt ez a „híd”. Egy híd, amelyen keresztül áramlott felém egy generációk óta öröklött tudás, egyfajta racionális mélység, a rend és a precizitás iránti vágy, a filozófiai kérdések boncolgatásának szeret