A Hagyott Hang Színe és Formája

Mélyen, a lélek csöndes kamráiban gyakran hallunk egy-egy visszhangot, mely egy múltbéli találkozás, egy elhangzott szó, vagy egy meg nem történt esemény lenyomata. Nem feltétlenül olyan emlék ez, ami fájdalmat okoz, sokkal inkább egy finom rezgés, egy árnyék, ami formát ölt a csendben. Mintha egy láthatatlan ecset húzott volna egy vonást a belső vásznunkra, melynek színe és textúrája az idő múlásával mélyül, mégis ott van, és emlékeztet arra, akik voltunk, és akikké válunk.

Gyakran gondolok erre, amikor egy-egy rég elfeledettnek hitt, mégis elevenen élő érzésre bukkanok magamban. Nem kell hozzá, hogy egy bizonyos ember nevét mondjam ki, vagy egy pontos pillanatot idézzek fel. Elég egy illat, egy dallamfoszlány, vagy épp egy új, még sosem látott helyszín energiája, és máris ott van. Mintha a levegőben függne, mint egy megkövesedett fény, ami újra felragyog. A régi, otthagyott hangok, a kimondatlan mondatok, a le nem zárt fejezetek mind-mind ott vannak, egyfajta kozmikus levéltárként őrződnek a tudatalattinkban.

És pontosan ebben rejlik a szépsége és a tanítása: abban, ahogy ezek a formátlan energiák átalakulnak, ahogy az idő és a tapasztalat új színeket kever hozzájuk. Egy régi csalódás éppúgy válhat bölcsességgé, mint egy elmulasztott lehetőség elfogadássá. A lélek nem felejt, de újraértelmez, átformálja a súlyt, a kontúrokat, és végül egy teljesen új képet fest, egy olyan festményt, ami a múlt lenyomatával, de a jelen fényével ragyog. És mi, a vászon, a festők és a szemlélők is vagyunk egyben, akik újra és újra megnézzük, megértjük, és végül elengedjük ezeket a formákat, hogy helyet adjunk az újaknak. Mert a lélek csendes kamráiban mindig van hely a növekedésre, az átalakulásra, és a megértésre, még a legmélyebben rejtőző, régi