A Hagyott Hidak Szikrázó Porfelhője

Mélyen lélegeztem, éreztem, ahogy a hajnali csend beissza magát a bőröm alá. Ez a csend volt az, ami mostanában oly sokszor elfeledtette velem, hogy van hangom, van utam, van választásom. Azt hisszük, a félelem a legnagyobb akadály, de a valóságban sokszor a kényelem, a megszokás az, ami visszatart. Az, hogy nem merjük lebontani azokat a hidakat, amik már rég a semmibe vezetnek, csak azért, mert egykoron biztonságot adtak.

Az asztrológia is erről beszél olykor. Gondoljunk csak a Szaturnuszra és a Rahura, e két sorsformáló tényezőre. A Szaturnusz a struktúra, a fegyelem, a már felépített, míg a Rahu a határtalan vágy, az ismeretlen vonzereje, az, ami túlmutat a megszokotton. Amikor a Lélek dilemmája az, hogy maradjon-e a kitaposott ösvényen, a Szaturnusz betonbiztos hídján, vagy ugorjon fejest az ismeretlen Rahu-féle óceánba, akkor igazán láthatóvá válik, mekkora ereje van az elengedésnek.

Nemrégiben én is ott álltam egy ilyen híd szélén. Egy híd, amit én magam építettem, tégláról téglára, meggyőződéssel, hogy ez a helyes út. De az idő múlásával a téglák repedeztek, a támasztó pillérek recsegtek-ropogtak, és a túloldal már régen nem ugyanaz volt, mint amikor elindultam. Mégis, a megszokás ereje, a hídhoz fűződő emlékek súlya olyan erős volt, hogy alig bírtam elmozdulni. Féltem a hiánytól, a vákuumtól, ami a híd ledöntése után keletkezik.

De aztán egy nap, egy pillanatra, megéreztem azt a szikrázó porfelhőt, ami csak akkor keletkezik, amikor valami régi, már nem szolgáló dolog szétporlad. A pusztítás, ami valójában teremtés. Ahogy a híd darabjaira hullott, nem ürességet éreztem, hanem felszabadulást. A porfelh