A Hagyott Ösvény Szívrejtett Ígérete

Mélyen lélegzem. A levegő hideg, szikrázó, mint egy ébresztő pofon a téli álom után. De ez a hideg nem dermeszt, hanem éppen ellenkezőleg, tiszta élességgel tárja fel a tájat. Emlékszel még arra az érzésre, amikor egy régóta taposott, de valójában soha el nem hagyott ösvényre lépsz? Amikor a lábad automatikusan találja meg a köveket, a gyökereket, a mélyedéseket, mintha a test maga őrizné a térképet, még ha az elme régen el is feledte volna azt a konkrét útvonalat?

Éppen ilyenkor, a téli napforduló körüli csendben érkezik meg hozzánk a múlt suttogása, nem vádként, nem teherként, hanem mint egy elfeledett ígéret. Az ösvény, amit hagytál, nem tűnt el. Ott van. A lábnyomok, amiket hátrahagytál, nem mosta el az eső, nem temette be a hó. A Lélek látja őket, felismeri a rezgésüket. Lehet, hogy régen döntöttél úgy, hogy letérsz róla. Talán félelemből, talán kényelemből, talán azért, mert a pillanatnyi horizont ígéretesebbnek tűnt. És ez rendben van. Minden lépésnek megvan a maga oka, minden elágazásnak a maga tanulsága.

De a Lélek nem felejti el a kezdeteket. Nem felejti el az eredeti szándék tisztaságát, azt a lángot, ami akkor égett benned, amikor először ráléptél arra az ösvényre. Amikor valami belső hívásra indultál, amikor a szív és a szellem egyetértett. Most, a sötétség legmélyebb pontján, amikor a külvilág elcsendesül, és a belső hangok felerősödnek, érdemes megkeresni ezt az ösvényt. Nem azért, hogy visszatérj rá, ha nem akarod, hanem azért, hogy emlékezz. Emlékezz arra, ki voltál akkor. Milyen álmokat dédelgettél. Milyen erők vezettek.

Ez az emlékezés nem a nosztalgia rabigája, hanem egy tiszta forrás, am