A Hajnal El nem Veszített Pírja

Van úgy, hogy az emberi szív, a végtelen rezdülések otthona, önmaga börtönévé válik. Nem a falak, nem a rácsok, hanem a csend a legszörnyűbb börtönőr, a hallgatás, mely elválaszt mindattól, ami igazán él bennünk. A szavak, kimondatlanul, magunkba fojtva, apró, éles kövekké válnak, melyek lassan, de könyörtelenül égetik a lelket. A félelem, hogy megértés nélkül találkozik a visszhang, vagy ami még rosszabb, a teljes némaság, gyakran megakadályoz abban, hogy felnyissuk ajkainkat. Pedig a kimondatlan szó, mint a magra várakozó föld, hiába hordozza magában a csírázás ígéretét, ha sosem találkozik a fénnyel. A Kos tüze, a Skorpió mélysége, vagy a Vízöntő függetlensége mind másképp viaskodik ezzel az ősi félelemmel. A lélek azonban éhezik a valóságra, a gondolatok és érzések szelíd kibontására, mert csak így képes kiteljesedni, csak így törhet fel a felszínre a valódi én. Amikor csend van, az csak a külvilág csendje lehet, nem a belső világunké. A belső csend, a hallgatásba fojtott vágy, a meg nem osztott öröm vagy bánat, mérgező. Elhisszük, hogy biztonságban vagyunk a szavak mögötti menedékben, de valójában elszigetelődünk. Vajon hány alkalommal érezhetnénk a lélek felszabadító pírját, ha a szavak elindulhatnának a szájon át a világba? A hajnal mindig eljön, még ha épp nem is látjuk a felhők mögött. Az el nem vesztített pír pedig arra emlékeztet, hogy minden kimondott szó, még a félénk suttogás is, egy apró fénysugár, mely eloszlatja a hallgatás árnyékát. Ne féljünk felengedni a madarakat a ketrecből, hisz a szárnyak arra valók, hogy repüljenek.