A Hajnal Hasadása Az Árnyékok Hídján

Mélyen lélegzem. A kora reggeli órák még hűvösek, a harmat gyöngyházfényű fátylat terít a fűre, és a távolból egy ébredő madárka halk éneke száll felém. Ebben a csendben, a világ ébredése előtt, amikor a hold még halványan őrködik az égen, és a nap első sugarai csak tapogatózva nyúlnak át az éjszaka fátylán, gyakran elmerülök. Elmerülök azokban a rejtett zugokban, ahol a félelmek, a kétségek, az emberi szív sebei tanyáznak.

Ma reggel egy rég elfeledett, mégis oly ismerős érzés kerített hatalmába: a megbántottság szúró tüskéje. Nem egy friss seb, hanem egy régi, letűnt kor emléke, egy árnyék, amely időről időre felbukkan, hogy emlékeztessen arra, milyen törékeny az emberi lélek, és mennyire mélyre tud hatolni egy-egy éles szó vagy tetszőleges pillantás. Sokáig azt hittem, az idő gyógyítja a sebeket, de most már tudom, hogy nem az idő, hanem a tudatos feldolgozás, a megértés, a feloldozás az, ami valóban szabaddá tesz.

Ez a régi seb ma reggel, a hajnal hasadásakor, egyfajta hidat képzett múltam és jelenem között. Egy árnyékok hídját, amelyen átlépve újra szembe kellett néznem azzal, ami valaha fájdalmat okozott. És miközben a nap lassan felkúszott az égen, aranyba öltöztetve a tájat, én is rájöttem, hogy az árnyékok, amiktől annyira féltünk, nem a sötétség megtestesítői. Inkább útjelző táblák, amelyek megmutatják, hol rejtőzik bennünk még elengedni való, hol vár még ránk gyógyulás. A megbántottság nem azért tér vissza, hogy kínozzon, hanem azért, hogy rámutasson, hol van még szükségünk feltétel nélküli szeretetre, elsősorban önmagunk felé. Mert csak akkor tudjuk valóban elengedni, ha megértjük, hogy az, aki megbántott