A Hála Aranyló Méhkasa

Volt egyszer egy öregasszony, aki a hegyek között élt, egy apró, kőből épült házikóban. Szívét a hála éltette. Nem a nagy dolgokért volt hálás – nem volt sok pénze, sem fényűző élete. A legapróbb ajándékokért érezte az öröm mély, aranyló áramlását: a napfelkeltéért, a madarak énekéért, egy pohár tiszta vízért, a tűz melegéért.

Egy nap vihar tört ki. A szél üvöltött, az eső ostorozta a ház falát, és a patak, ami a ház mellett csörgedezett, vad folyóvá változott. Az öregasszony bent ült, a tűzhely mellett, és nézte, ahogy a lángok táncolnak. Félelem helyett hálát érzett. Hálás volt, hogy van tető a feje felett, hogy a tűz melegen tartja, és hogy van egy csésze gyógytea, ami enyhíti a hideget.

A vihar elvonultával a ház körül minden romokban hevert. Fák dőltek ki, a patak elmosta a kert egy részét. A szomszédok jajveszékelve jöttek, a veszteségeiket siratva. Az öregasszony csendben végigjárta a kertjét, és meglátott egy kis virágot, ami a romok között, épen maradt. Felvette, megszagolta, és hálát érzett. Hálás volt, hogy a pusztítás közepette is maradt valami szép.

Akkor értette meg igazán, hogy a hála nem a körülmények függvénye, hanem a szívállapot kérdése. Nem a birtokolt dolgokért kell hálásnak lenni, hanem a létezés csodájáért, a lélegzetért, az érzésekért, a kapcsolatokért. A hála aranyló méhkasa a szívben lakozik, és táplálja a lelket még a legszürkébb napokon is.