A Hála Borvörös Alkonykapui

Emlékszem, gyermekkoromban nagymamám azt mondta, a hála olyan, mint a naplemente. Nem elég megnézni, érezni is kell a bőrödön a melegét, mielőtt a sötétség elnyeli. Akkoriban nem értettem. Most, az élet alkonyatán, amikor a ráncaim térképet rajzolnak arcomra, és a hajam ezüstszálakba szökött, kezdem kapiskálni. Sokáig azt hittem, a hála valami kötelező gyakorlat, egy udvarias szó, amit illik elrebegni. Pedig nem. A hála nem csupán a birtoklásról szól, nem a nagy dolgok mérföldköveinél lobban fel. A hála a létezés esszenciája. A reggeli kávé illatában, a szerettem mosolyában, a fák susogásában lakozik. A pillanatban, amikor a fájdalom elcsitul, és a remény újra kivirágzik. Amikor a Vénusz ragyogóbb az égen.

Egyszer, egy különösen nehéz időszakban, amikor úgy éreztem, a világ összeesküdött ellenem, egy régi barátom mesélt egy történetet. Egy vak emberről szólt, aki minden nap hálát adott azért, hogy érezheti a nap melegét az arcán, hallhatja a madarak énekét, és a szerettei hangját. Akkor értettem meg, hogy a hála nem a körülményektől függ, hanem a hozzáállástól. A hála egy döntés. A döntés, hogy meglássuk a szépet a rútban, a jót a rosszban, a fényt a sötétben. A hála az a borvörös alkonykapu, amelyen átlépve beléphetünk a béke kertjébe. És tudom, hogy minden nap ad valamiért, amiért hálás lehetek.