A Hála Gyöngyház Palotája

Néha elfelejtem, milyen gazdag vagyok. Pedig nem a birtokaimra gondolok, nem a tárgyakra, melyek körülvesznek. Hanem arra a mérhetetlen ajándékra, ami minden reggel velem ébred: az életre. Annyi minden van, amiért hálás lehetek, mégis, milyen könnyen elmerülök a hiányban, a vágyakozásban. Mint egy éhes szellem, újabb és újabb kielégülés után kutatok, és közben nem veszem észre a lábam előtt heverő gyöngyöket.

Egyik nap épp a folyóparton sétáltam, és mélyen elmerültem a gondolataimban. Elégedetlen voltam. Úgy éreztem, valami hiányzik az életemből, valami, ami teljessé tenne. Ekkor megláttam egy idős asszonyt, aki a vízben térdelt és apró kavicsokat gyűjtött. Megszólítottam: "Mit keresel, nagymama?" Ő pedig rám mosolygott, és megmutatta a tenyerét, melyben egyetlen, apró, gyöngyházfényű kavics csillogott. "A hálát keresem" - mondta. "Minden kavicsban a hála egy-egy szikráját látom. Gyűjtöm őket, hogy emlékeztessem magam, milyen szerencsés vagyok."

Akkor értettem meg. Nem a külső dolgok tesznek boldoggá, hanem a belső attitűd. A hála olyan, mint egy gyöngyház palota, melyet saját magunk építünk minden egyes apró köszönetmondással. Minden napra, minden lélegzetvételre, minden mosolyra, minden apró jóságra, ami az utunkba kerül. Ha megtanuljuk meglátni a szépet a mindennapokban, a nehézségek is gyöngyökké válhatnak, melyek a mi palotánkat díszítik. Azóta minden nap gyűjtöm a saját gyöngyház kavicsaimat. És a palotám egyre csak ragyogóbb lesz.