A Hála Halvány Aranypora

Réges-régen, a csillagok táncának kezdetén, létezett egy apró bolygó, ahol az emberek elfelejtették a hála érzését. Nem arról volt szó, hogy gonoszak lettek volna, egyszerűen csak annyira belemerültek a napi gondokba, a hiányérzet örvényébe, hogy a szívük elzsibbadt. Egy nap, egy különös meteor csapódott a bolygóba. Nem robbant fel, nem pusztított, csupán egyetlen, halványan aranyló porfelhőt eresztett a levegőbe.

Aki belélegezte, furcsa dolgot érzett. Nem feltétlenül boldogságot, inkább egy mély, csendes megbecsülést. Hálát a lélegzetért, a napfényért, a másik ember pillantásáért. A hálát, ami ott szunnyadt eddig a szívük mélyén, most a por segítségével felszínre tört. Az emberek elkezdtek egymásra mosolyogni, apró kedvességeket tenni, meglátni a szépet a mindennapi dolgokban. A bolygó lassan kivirágzott, a szívükben pedig örök aranypor maradt, emlékeztetve őket arra, hogy a hála a legfényesebb csillag a sötétségben. Emlékezzünk rá mi is, lélegezzük be a saját aranyporunkat.