A Hála Heliosz Aranyló Érintése

A hála néha elvész a rohanásban. Pedig ott van, karnyújtásnyira, egy lélegzetvételnyi csendben, a napfelkelte első sugarában. Nem kell hozzá semmi különleges, csak egy nyitott szív, egy pillanatnyi megállás. Mint amikor a vándor a sivatag közepén vizet talál.

Emlékszem, egyszer egy idős kertész mesélt nekem. Azt mondta, a rózsáinak titka nem a tökéletes talaj, nem a gondos metszés, hanem a hála, amit érez irántuk. Minden reggel köszönetet mondott a szépségükért, a tüskéikért, még a hervadó levelekért is. Mert mindegyikben benne volt az élet, a mulandóság, a tökéletlenség tökéletes harmóniája.

Én is elfelejtettem ezt. Aztán egy nap, amikor minden sötétnek tűnt, és a remény halvány lángja is alig pislákolt, egy apró csoda történt. Egy idegen mosolygott rám az utcán, épp amikor a legkevésbé számítottam rá. Abban a mosolyban ott volt a megértés, a kedvesség, a szeretet apró, de annál ragyogóbb szikrája. És én hálát éreztem. Hálát azért, hogy ott voltam, abban a pillanatban, hogy megkaphattam ezt a gesztust. Hálát azért, hogy élek.

A hála olyan, mint a nap. Nem kell keresni, elég csak beengedni. Heliosz aranyló érintése mindenkire vár, aki hajlandó kinyitni a szívét, és észrevenni a csodát a legapróbb dolgokban is. Próbáljuk meg minden reggel ezzel a hála-tudattal ébredni. Nézzünk a tükörbe, és mondjuk köszönetet magunknak, azért amilyenek vagyunk. Így talán a nap is fényesebben ragyog majd ránk.