A Hála Lepidolit Pillangói

A hála. Olyan, mint egy elfeledett kert mélyén rejtőző pillangóraj. Tudjuk, hogy ott van, a lehetőség benne rejlik minden napunkban, mégis sokszor elsiklunk felette a rohanásban, a hiányérzetben, a jövő megtervezésének lázában. Pedig a hála maga a kulcs a bőség kapujához, a jelen pillanat varázsának megtapasztalásához.

Egy őszi reggelen, mikor a Nap sugarai áttörtek a köd fátylán, egy idős asszony a kertjében ült. A virágok elhervadtak, a levelek lehullottak, a táj kopárnak tűnt. De az asszony mosolygott. Nem a kert szépsége miatt, hanem a szívében lakozó háláért. Hálát érzett a Nap melegéért, ami még simogatta az arcát, a madarak csicsergéséért, ami még hallatszott a fák között, és a múlt nyár emlékéért, a virágok színpompás kavalkádjáért.

Észrevette, hogy a halvány lepidolit kristályok, amiket a virágok közé rejtett, gyengéden vibrálni kezdtek. A kristályokból apró, irizáló pillangók emelkedtek fel, és szárnyra kaptak a kertben. Mindegyik pillangó egy-egy hálaérzetet testesített meg, egy-egy apró áldást, amit az asszony aznap, és az elmúlt napokban tapasztalt. A kert, ami előbb kopárnak tűnt, megtelt élettel, fénnyel, és a hála rezgésével.

A hála nem a nagy dolgokban rejlik, hanem a kicsikben. A lélegzetvételben, a szeretteink mosolyában, egy csésze meleg teában. Ha megtanulunk hálásnak lenni a mindennapi áldásokért, akkor a lelkünk megtelik fénnyel, és a sors ajtajai megnyílnak előttünk. Engedjük, hogy a hála lepidolit pillangói elvezessenek a bőség kertjébe, ahol a szívünk örökké virágzik.