A Hála Napfény Szőttese

A hála – sokszor csak egy elsikkadó szó a szánkban, egy gyorsan elhadart köszönet. Pedig a hála nem pusztán udvariasság, hanem egy kapu. Egy kapu a bőséghez, a derűhöz, a teljességhez. Észrevettem, ahogy a Vénusz áthaladt a Skorpió jegyén, egyfajta nehézség telepedett rám. A hiányt, a veszteséget láttam csak, ahelyett, ami megmaradt. Panaszkodtam a sorsra, amiért nem kaptam meg mindazt, amire vágytam.

Aztán egy nap, egy aprócska pillanat rázott fel. A kislányom rajzolt, koncentráltan, tiszta szívvel. Azt festette le, ahogy a nagymamájával süteményt sütnek. Nem a tökéletes, hibátlan alkotást láttam, hanem azt a tiszta örömöt, ami sugárzott belőle. Éreztem, ahogy a hála hullámai öntenek el. Hálás voltam a kislányomért, a nagymamájáért, az együtt töltött pillanatokért.

Akkor értettem meg, hogy a hála nem azt jelenti, hogy minden tökéletes az életünkben. Hanem azt, hogy megtanuljuk értékelni azt, ami van, még a nehézségek közepette is. A hála az a napfény, ami átsüt a felhőkön, és aranyfonállal szövi át a mindennapjainkat. Nem tagadja a sötétséget, de átalakítja, felemeli. Engedjük be a szívünkbe ezt a napfényt, és meglátjuk, milyen gyönyörű szövettel ajándékoz meg bennünket az élet.