A Hála Peridot Harmatcseppjei

Volt egyszer egy vándor, aki lábát törte a hegyek között. Magára maradt, élelem nélkül, a hideg szélben. Kétségbeesése óráiban csupán arra tudott gondolni, hogy mennyire igazságtalan a sors, amiért ilyen helyzetbe hozta. Panaszkodott a fájdalomra, a magányra, a félelemre. Aztán, ahogy teltek a napok, és a teste egyre gyengült, valami megváltozott. Egy apró, zöld mohadarabot pillantott meg a sziklán, és hálát érzett, hogy van még élet a sivárságban. Egy éhes madár csipegetett a közelében, és hálás volt, hogy nem őt választotta vacsorának. A nap sugarai megérintették a bőrét, és hálás volt a melegért. Lassan, a panaszkodás helyét átvette a hála. Hálás volt minden apró dologért, ami életben tartotta, ami reményt adott. A hála átjárta a testét, és erőt adott neki. Végül, egy arra járó pásztor megtalálta, és megmentette. A vándor sosem felejtette el a hegyekben töltött időt. Megtanulta, hogy a hála nem a jó dolgokért jár, hanem a nehézségek közepette mutatja meg, hogy még mindig van miért élni. A hála a peridot harmatcseppje, mely a legzordabb kövön is életet fakaszt.